Akasztják a mesterszakácsot

Akasztják a mesterszakácsot

Október 5-én, délután, a Sashalmi Piacon került sor a KemenceMánia – Akasztják a mesterszakácsot című rendezvényre. Kakuk Szabolcs ötletgazda és szervező egy fordított napot álmodott meg, olyat, ahol azok főznek, akik legtöbbször inkább már csak zsűriznek; bírálóik pedig mintegy harmincan, 3-10 év körüli, köztük látássérült gyermekek. „A gyerekek jó ételkritikusok, egyáltalán nem mindegy, mi kerül a tányérjukra, akár menzáról, akár egy több évtizedes szakmai múlttal rendelkező mesterszakácsról van szó” – mondta Szabolcs a kíváncsiskodóknak, s mi tagadás, igaza van. Én már csak tudom, hisz három lurkómnak főzök rendszeresen, s ha valami nincs a megelégedésükre, véleményüket tényleg nem rejtik véka alá.
Húsos, paradicsomos tésztát – bolognait – kellett főzni, mert úgy gondolták a szervezők, hogy ezt minden gyermek szereti, s ebben igazuk is van, már ami az enyémeket illeti, biztosan. A feladatot nehezítette, hogy az „akasztanivaló” szakácsok mindegyikének egyetlen bogrács állt rendelkezésére.
A lurkók éhesen ültek asztalhoz, így alig várták az elsőnek kész versenyzőt, aki én voltam. Már előző este elhatároztam, úgy főzöm meg a bolognaimat, ahogy eddig még soha, a húsos ragut együtt főzöm a tésztával, és nem követem a klasszikus szabályokat, miszerint megfő a ragu, átteszem egy másik edénybe, kitörölgetem a bográcsot, vizet forralok benne, abban pedig kifőzöm a tésztát. Ahogy otthon is szoktam, olajon apróra vágott hagymát pirítottam, hozzáadtam a darált pulykacombot, megpirítottam. Beletettem a sűrített paradicsomot, megfűszereztem, és miután a gyermekek egy kicsit édesebben szeretik, egy kevés cukrot is szórtam bele, hogy ellensúlyozzam a paradicsom savasságát – persze tehettem volna bele ecélból sárgarépát is, de nem kockáztattam, nehogy emiatt marasztaljon el a zsűri. Amikor úgy éreztem, hogy kész, kétszer annyi vízzel öntöttem fel, mint amennyi tésztát beletenni terveztem, azaz 2 liternyivel. Amikor forrt, utánaízesítettem, beleszórtam 1 kiló csavart tésztát, és lefedve addig főztem, míg láthatóan elfőtt róla a víz. Ekkor levettem az állványról, alufóliával és konyharuhával letakartam, s hagytam, hogy a tészta a saját gőzében puhuljon meg teljesen. 5-7 perc elteltével összekevertem, megkóstoltam, utánaízesítettem, és már tálalhattam is.
Ami a végeredményt illeti, nálam, beleértve azt is, amit én főztem, az Interben dolgozó Gáborjáni Szabó Dániel étele volt az, amelyiket bármely étteremben bolognai tésztaként fel lehetett volna szolgálni. Kifogástalan raguja mellett arra is ügyelt, hogy a tésztája is roppanós (al dente legyen), ahogy az olaszok kedvelik. Csakhogy itt a zsűri egészen más szempontokat értékelt, és mindig aszerint kell főzni, hogy aztán azt kinek tálaljuk. Mások az elvárások egy elegáns étteremben, egy bisztróban vagy éppen a gyermekeknél. Nem véletlen hát, hogy helyzeti előnyünket kihasználva a háromgyermekes Mészáros Attila szakoktató lett a második, míg én az első:)
Persze nem ez a lényeg, hanem az, hogy mindenki – beleértve a szervezőket és a résztvevőket – jól érezte magát, a gyermekek jól is laktak, és született egy olyan jótékonysági kezdeményezés, ami minden jel szerint komoly, rangos eseménnyé-mozgalommá növi ki magát a jövőben! Rettegjetek mesterszakácsok!
A pontos receptet, amint egy kis időm van, feltöltöm az oldalra!