A híres étterem Budapest II. kerületében, a Hűvösvölgyi út 207. szám alatt működött. Karrierjét az 1700-as évek végén korcsmaként kezdte, ahol a Solymárról és Pesthidegkútról Budára tartó szekeresek megpihentek. 1838-ban Balázs Márton nyitott itt helyette vendéglőt, akit fia, Keresztély követett, majd négy Balázs Antal adta át egymásnak az üzletet. Az államosításig tehát a család 6 generációja vezette az éttermet, akiknek a János-hegyen, Máriaremetén és Pesthidegkúton is voltak vendéglői.
Visszaknyarodva az időben, az 1800-as évek végére Hűvösvölgy és környéke kedvelt kirándulóhely lett, a Balázs vendéglő is egyre felkapottabbá, igazi fogalommá vált.
Kitűnő konyhájának köszönhetően egyaránt kedvelte a polgárság és az arisztokrácia is. Népszerűségét növelte, hogy a jóval korábban megépített zugligeti vonalból 1900-ban a Budagyöngyénél kiágaztattak egy új, 4,3 kilométer hosszú vonalat a Hűvösvölgybe.
A vendéglőt 1911-ben átépítették, ekkor nyerte el általunk is ismert arculatát. Ételspecialitásai főként a szárnyasok voltak, házi baromfitelepük segítségével tudták leginkább követni az időjárás szerint nagy mértékben ingadozó forgalom igényeit, s ezzel jóval megelőzték korukat. A rántott vagy paprikás csirke, az idei liba és kacsa, télen a saját nevelésű sertésekből készített disznótorosok, a házilag pácolt sonka, különféle rétesek és a gőzmetélt olyan vonzerőt jelentettek, hogy a vendégek évtizedekig visszatértek ide ezekért a különleges ízekért, amikhez ma már nem is ismert, nagyszerű budai borokat kínáltak.
Az államosítás éveiben a Balázs családtól is elvették a vendéglőt, ami így a szocialista vendéglátás egyik zászlóshajója lett. Az épület 1979-ben leégett, de korabeli formájában újjáépítették, és műemléki védelmet is kapott.
Újabb fellendülés következett. Emlékszem, a „Balázstól” néhány buszmegállónyira, egy kisebb étteremben voltam szakács akkoriban. Akárhányszor mentem el mellette, turistabuszokat, csoportokat, majd mindig zsúfolásog telt éttermet, teraszt lehetett látni . Nem egyszer volt olyan, hogy nem tudták már fogadni az érkező csoportot, így áttelefonáltak nekünk, van e helyünk, és tudunk e adni menüt x főre. Dolgos évek voltak.
Az 1990-es évek elején új korszak kezdődött a vendéglő életében. Zavaros privatizáció, tisztázatlan tulajdonviszonyok, végül az étterem 2004-ben bezárt.
Erre az időre már teljesen megváltozott a vendéglátás. A „Balázshoz” közeli, távoli vendéglőkben is alig volt forgalom,
így hogyan is lehetett volna kötelezni a tulajdonost, hogy helyreállítson valamit, amiből az utolsó években nem jött be pénze. Érthető álláspont, igaz, amúgy se lehetett kötelezni őket, mert elérhetetlenek voltak. A hivatalok tehetetlennek bizonyultak, az épület — nyilván önmagától — többször is kigyulladt. Mintha a sors is arra presszinálta volna Kulturális Örökségvédelmi Hivatalt, hogy törölje az épületet a műemléki nyilvántartásból. Az elhagyatott vendéglő épületének állapota egyre csak romlott, rendszeresen drogosok és hajléktalanok vették be magukat a falai közé, pedig nem messze innen bölcsőde és óvoda is található. A nyomásnak végül engedve, a hivatal megvonta a teljesen lepusztult épület műemléki védettségét. Ez is érthető álláspont.
A kisördög azonban nem hagy nyugodni, de lehet, hogy csak azért, mert túl sok híradót nézek. Mi van akkor, ha ennek az egésznek már kezdetekben az értékes telek megszerzése volt a célja? A vendéglőt privatizálják, ám azt az új tulajnak esze ágában nincs azt üzemeltetni, hagyja lepusztulni addig, míg a hivatal kénytelen engedni, megvonja a műemléki védelmet az épülettől, s így már nincs akadálya az eladásnak.
Akárhogy is, végleges, elbontották a Balázs vendéglőt, vendéglátásunk egykoron kultikus helyét, élt 213 évet…