Göcseji ízek

„ Szép a Göcsej, hepe-hupás földje,
Drága annak minden kicsi göröngye,
Felmegyek a Kandikó tetejére,
Ellátok a világ másik felére. ”

A legnagyobb kistáj

Göcsej (Közép-Zalai-dombság) a Zalai-dombság legnagyobb kistája Zala megye területén. A 672 km²-es területű vidék a Zala, a Felső- és az Alsó-Válicka, illetve a Kerka völgyei által közrezárt alacsony dombság. Északon a Felső-Zala-völgy, keleten és délen az Egerszeg–Letenyei-dombság, nyugaton a Kerka-vidék határolja.
A Göcsej nem pusztán földrajzi fogalom, hanem nagy múltú néprajzi táj is. Városi jogállású településsel nem rendelkezik, de területére esik a közeli Zalaegerszeg több tartozéktelepülése (Bazita, Botfa, Ebergény, Szenterzsébethegy és Zalabesenyő), ezért is nevezik a várost „Göcsej kapujának”. A térség legmagasabb pontja a Kandikó (304 m), folyóvizei a Cserta, Alsó-Válicka és a Felső-Válicka.
A Göcsej elnevezés a 17–18. század óta ismeretes, eredete az ’dimbes-dombos, árkos, terméketlen vidék’ jelentésű göhej~göcsej köznévre vezethető vissza.
A lakói által irtásgazdálkodással művelés (köles, hajdina, szőlő stb.) alá vont terület tipikus településtípusa – az északnyugatra fekvő őrségi tájakhoz hasonlóan – a szeges település. Ez a szórványtelepülés-típus öt-tíz ház laza szerkezetű együttesét jelenti, s egy-egy zárt település körül akár tíz ilyen szeg is csoportosulhatott. A lakó- és gazdasági épületek jellemzően egybeépültek, s együttesük közrezárta az udvart (kerített ház)

Göcsejben látva látni kell

A göcseji népi kultúra tárgyi emlékeit a zalaegerszegi Göcseji Falumúzeum mutatja be, de itt található többek közt Kisfaludi Strobl Zsigmond szobrászművészünk hagyatéka is. 22 zalai faluból 40 épületet szállítotak ide, így rekonstruálva egy 19. századi göcseji települést, és itt helyezték el a klasszicista stílusú, 1820 körül épült vízimalmot is. A város központjában magasodik a Mária Magdolna-temlom (1750-60), melynek fő nevezetessége a 16. századi faragott pietàszobor, innen pedig egy kis sétával elérhető az eklektikus stílusú egykori zsinagóga, mely ma hangverseny- és kiálítóterem. A Dísz téren áll a göcseji tulipánt szimbolizáló szökőkút, mely az egerszegiek egyik kedvelt találkozóhelye. Kihagyhatatlan látnivaló Bazita városrészben a 95 méter magasan Zalaegerszeg fölé emelkedő tévétorony, melynek kilátójából nagyszerű panoráma tárul a látogatók elé, aki pedig kedveli az adrenalinszint-növelő próbákat, többszörös biztosítással közel 50 méter magasból ugorhat innen a mélybe.
Különleges látnivalót ígér a Magyar Olajipari Múzeum, a természet szépségeit kedvelőknek pedig érdemes ellátogatniuk a Csácsi arborétumba, illetve az Azáleás-völgybe, utóbbi különösen tavasszal szép, amikor minden virágba borul.

A göcseji konyháról

Míg az olaszoknak és a spanyoloknak az olajbogyóból sajtot olívaolaj a folyékony „arany”, nekünk a sütőtök majgából préselt extra szűz 100%-os tökmagolaj az.
A legtöbbet az Őrségben és a szomszédos Göcsejben készítik, utóbbi térségben Milejszegen van olajütő, a kínálat pedig nem merül ki a tökmagolajban: magyar termésekből további extra szűz 100%-os olajakat préselnek: mák-, dió-, len-, mogyoró- és mandulaolaj, és igazi különlegességként szezámolajat is. Kíméletes pirítást után mechanikus présgépen keresztül sajtolják az olajat, sem adalékanyagot, sem tartósítószert nem adnak hozzá, és semmilyen finomítási eljárást nem alkalmaznak.
Göcsej másik „aranya” a hungarikumként számontartott akácméz: májusban a térség dombjai között virágba borulnak az akácfák, mely így igazi paradicsoma a méhészkedő embereknek, van is minden faluban mézzel foglalatoskodó család. Ha már méz, akkor meg kell említeni helyi különlegességként a mézes pálinkát, mely egy liternyi pálinkához húsz-huszonöt deka mézet keverve készül. Az italhoz, no nem feltétlen a mézes pálinkához, inkább a göcseji borokhoz sajt is dukál, a könyék specialitásai a göcseji csemege és a zalai füstölt.
Az előbbiekben részletezettek a mai göcseji konyha részei, de vajon mi jellemezte főzései szokásaikat hajdanán? Az elzárt, gazdaságilag elmaradt, villany nélküli falvakban a parasztság teljes önellátásra berendezkedve élt. A helyi szatócs boltba csak sóért, cukorért, élesztőért, néhány egyéb háztartási kellékért jártak. Nem volt hentes sem; hol az egyik, hol a másik gazda vágott disznót, olykor marhát, így jutott hús a közeli rokonoknak, sógoroknak, a többit pedig értékesítették. Kisebb állatokat (tyúk, kacsa, liba, pulyka, nyúl) pedig majd mindenki tartott. Hús ennek ellenére inkább csak a hétvégéken és ünnepek alkalmával került asztalra, főként baromfi, ahogy Göcsejben mondják, majorság. Disznóvágás után a húsokat 1-2 napra besózták, azután sütőben vagy kemencében mindkét oldalát pirosra sütötték. Zsírral rétegezve tették el, hogy ne érhesse levegő, így hónapokig kitartott.
Sokféle gyümölcsöt nemesítettek a vad fajtákból. Elsősorban almát, legalább 20 fajtát; már júliusban érett a „szentiváni alma”, amit leginkább nyersen ettek, a boralmát rétesekbe, a nyári almát lepényekbe használták, az úgynevezett rozmaringalmából pedig ecetet készítettek. Körtéből hétfélét is neveltek, legtöbbre a „kétszer érő körté”-t tartották, mely valójában is kétszer érett, a „sózó körte” pedig éretten olyan puha volt, hogy szinte inni lehetett a levét, és bort, ecetet is készítettek belőle. Cseresznyéből a „pünkösdi cseresznye”, barackokból az édes fehér húsú, magva körül vérpiros duránci volt a kedvenc, de szilvából is többféle termett. Régebbem majd minden ház udvarán állt egy gesztenyefa, ennek termését is szívesen használták a sütés-főzésben. A sokféle gyümölcs okán sokféle lekvárt főztek. Igazi göcseji specialitás a noha szőlőből főzött lekvár: a musthoz hasonlóan híg szőlőfőzetet reszelt sütőtökkel és édes almával főzték sűrűre. Miután ezek az édes gyümölcsök adták a lekvár majd egyharmadát, cukor nem is kellett bele. Cserépfazékba öntötték, forró kemencébe tették, hogy a teteje megbőrösödjék. Olvasztott zsírral öntötték le, nehogy megpenészedjen.
Főzési szokásaikat vizsgálva megállapítható, hogy főként egyszerű ételeket készítettek. Leginkább a leveseket szerették, azokból is a különféle húsleveseket. Gyakran tálalták a levesben főtt (ahogy itt mondják kövesztett) húsokat főfogásként valamilyen mártással, torma-, gomba-, vargánya-, gesztenye-, alma- no és a nagyon kedvelt rozmaringmártással. Sok ételük alapjául szolgált burgonya, kukorica, pohánka (hajdina), gomba, kerekrépa (tarlórépa), gyümölcs. Nagy jelentőséggel bírtak a különféle gombák is: vargánya, fenyőgomba, nyúlgomba, galambica, kucsmagomba, őzlábgomba, lilatönkű tölcsérpereszke. Ezeket általában szárítással tartósítottak, de például a fenyőgombát savanyítva tették el, vagy paprikás zsíron megpirították, üvegekbe, majd száraz dunsztba tették. Télen aztán paprikásként vagy tojással sütve ették.
Tészták közül a gánica és prósza változatait készítették, kenyérsütés alkalmával langalit (ma langalló néven újra hódít hasonló) sütöttek, és szerették a különféle palacsintákat, gombócokat, réteseket és a környék specialitásának mondható a fumu (baba alakú kalács) is.

a cikkhez tartozó receptek:
Göcseji pulykaleves
Herényi gombóc
Zalai töltött paprika
Leveles tepertős pogácsa