A legtöbb farsangi szokás szerte a világon hasonló: a maszkok, az álarcok és jelmezek felöltése, a karneváli hangulat, a bálok és az evés-ivás is mindenütt jellemzői. A farsang őshazája Olaszország, ahol ez a régi római Saturnália ünnepekből származott. Maga az elnevezés valószínűleg a középkori latin carne levare, azaz „a hús elhagyása” kifejezésből alakult ki. A mulatságok tán leghíresebbje, a Velencei karnevál. Aki idelátogat, nemcsak színpompás műsorokból, de nagyszerű ételekből is válogathat.
A karnevál születése
Az első írásos emlék, mely a karnevált említi, 1094-ből való. Ez időben Vitale Falier volt a város dózséja. Velence nagy és félelmetes mediterrán tengeri hatalomnak számított, s győzelmeit sorozatosan meg is ünnepelte. A hagyomány szerint a Köztársaságnak a császárhű Ulrico pátriárka felett aratott győzelme óta tartottak ünnepséget ilyenkor húshagyó csütörtökön, a Piazetta San Marco-n, azaz a Szent-Márk téren. A 13. század végén a húshagyókeddet hivatalos ünnepnek nyilvánították, a maszk készítőknek pedig már a középkorban saját alcsoportjuk volt a festők céhén belül. Európa több országába eljutottak az itt készült álarcok, például Magyarországra is innen hozatták Mátyás király ko- rában. Velence a 18. században elnyerte a karneválok városa címet. Ekkoriban már Európa nemesei százával özönlötték el, hogy jól kimulassák magukat a város utcáin, kaszinóiban és színházaiban. 1869-ben például Ausztria császára, Ferenc József is részt vett inkognitóban a karneválon a Tron és Rezzonico családok vendégeként. Amikor a köztársaság megbukott, a város fejlődése alábbhagyott, a karneválról is kezdtek megfeledkezni. A hagyomány pompás újraélesztése mindössze harminchat évvel ezelőttre tehető: 1980-ban, kétszáz évnyi „téli álom” után, hömpölygött először újra ünneplő tömeg a tereken és a szűk utcákon, benépesítve a Szent Márk tér egész környékét.
A karnevál menete
Korábban nemcsak álarcos felvonulásokat tartottak, virágot és konfettit szórva a járókelőkre, hanem volt állatviadal és a római kort idéző lovasverseny is.
Az ünneplést Velence „főutcáján” – a Canal Grandén – végigsikló gyászmenet indította el, ami az évek során karneváli lázzá változott. Azért sok részlet megőrződött a múltból: a dózse és vendégei az erkélyről üdvözlik a népet. Megszólalnak a harsonák és az ég hírtelen tele lesz színes léggömbökkel, mintha Velence is szállni készülne. A Campanile tornyából a Dózse-palota egyik oszlopához erősített drótkötélen lassan lecsúszik a papírral bevont gipszgalamb. Húshagyókedd, a karnevál utolsó (másnap, hamvazó szerdán kezdődik a nagyböjt) és egyben a csúcsnapja is. Ekkor búcsúznak el a Karnevál Hercegétől, és ahogy az első napon mindent odaadtak neki, ekkor mindent elvesznek tőle; hogy elűzzék a tél rossz szellemét, s hogy valójában véget érjen a mulatozás, szimbolikusan megölik a karnevált. Még bíróság elé is cipelik, rákennek minden rosszat ami a városban történt, kiszabják rá a büntetést, majd a nép a máglyához kíséri. Itt, az élő alak helyet cserél egy felöltöztetett szalmabábúval, amit aztán tűzre vetnek. A nép zokogást mímel, majd visonganak és seprűjükkel ütik a földet. A szalmabábú jelképében az önmagukban rejlő rossztól is búcsút vesznek. A karnevál egyik fontos eleme a tűz, ami a megtisztulást jelképezi: tűzre teszik a rosszat, így mindenki megszabadul a bűntől. Ezzel a pillanattal egyúttal a természet is kilép a télből, a tavasszal új élet kezdődik.
A cikkhez tartozó receptek
– Velencei halpástétom
– Karneváli minestra leves
– Zöldborsós libapecsenye